Hogyan maradt életben a szíriai rezsim tíz év polgárháború után?
2021. május 26-án Bassár el-Aszad szíriai elnököt a hivatalos adatok szerint a szavazatok 95,1%-ával (2014-ben 88%-kal) és 76,4%-os részvételi arány mellett választották meg a negyedik ciklusra. A választásokat csak a rezsim és szövetségesei által ellenőrzött területeken tartották meg, így nem szavaztak az északkeleti (kurd területen) és az Idlíb környéki területen, amely még mindig a Törökország által támogatott lázadók kezén van. Bár a választás eredménye, amelyen két másik jelölt is indult, aligha meglepő, tekintve, hogy az elnök uralja az országot, megerősíti a megingathatatlan vezető képzetét, amelyet a polgárháború tíz éve alatt épített fel.
2011 márciusában, az arab tavasz idején és a térség három vezetőjének megbuktatása után (Tunézia, Egyiptom és Líbia) az el-Aszad-klán távozása elkerülhetetlennek tűnt. A belföldi nyomás mellett – a lakosság különösen Deraa, Homsz, Hama és Aleppo városokban tüntetett – úgy tűnt, hogy a rezsim az Öböl menti monarchiák, Törökország és a nyugati hatalmak intervenciója miatt is sarokba szorult. Miközben az elnök a kemény elnyomás mellett döntött, megjelentek a dzsihadista csoportok, amelyek néha rivalizáltak egymással. Katar és Szaúd-Arábia egyaránt úgy döntött, hogy saját csapatokat[1] finanszíroz és fegyverez fel. A Doha által támogatott Al-Nosra Front így gyakran szembeszállt a szaúdi királyság által támogatott iszlamista csoportosulásokkal, köztük a Jaish Al-Islam és az Ahrar Al-Sham szervezetekkel. Franciaországban a diplomáciai szolgálatok kedvezőtlen véleménye[2] ellenére Nicolas Sarkozy, majd François Hollande kormánya is keményvonalas politikát választott, amelynek eredményeként 2012. február 24-én a Szíriai Nemzeti Koalíciót ismerték el a szíriai nép egyetlen képviselőjeként. Bár az Egyesült Államok ez ügyben kevésbé volt aktív, a Barack Obama vezette kormányzat szintén el-Aszad távozását követelte.
Mivel magyarázható ezután a rendszer fennmaradása? Honnan ered a rezsim ellenállóképessége, miután a hadseregből többen átálltak, az ellenzéket a nagyhatalmak aktívan támogatták és fel is szerelték, a lakosság egy része pedig bizalmatlan volt? Bár természetesen fontos szerepe volt az orosz és az iráni katonai támogatásnak, valamint a libanoni Hezbollah beavatkozásának, az erő a Háfez el-Aszad által létrehozott, majd fiára, Bassárra hagyott alapvető egyensúlyban rejlik. A légierő tábornoka, Háfez el-Aszad 1970-től 2000-ben bekövetkezett haláláig uralkodott Szíriában. Puccsal került kormányra, amely a Baasz Párt 1963-as hatalomra jutása óta a harmadik puccs volt. Elődeivel ellentétben neki több pillérre támaszkodva sikerült tartós szövetségeket kialakítania.
A hadsereg lojális maradt
Az első, központi jelentőségű az alavita közösség. A kormány, a hadsereg, a hírszerző szolgálatok és a Baasz kulcsfontosságú pozícióit az iszlám ezen, az ortodox szunniták[3] által eretneknek tartott ágának képviselői töltik be. Az alaviták, akik a szíriai lakosság (75%-ban szunnita muszlimok és 10%-ban keresztények) mintegy 10%-át teszik ki, először Háfez el-Aszad révén kerültek hatalomra. Bár 2011 óta a döntéshozók köre leszűkült az elnök családja körére – különösen fontos szerepe van öccsének, Mahernek, aki a negyedik páncéloshadosztály parancsnoka és az elnyomás irányítója –, az állam csúcsán több alavita neves személyiség is fontos pozícióban van. A Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatója, Ali Mamlouk és a védelmi miniszter, Ali Abdallah Ayyoub el-Aszad közeli tanácsadói. Bár 2019-ben nyugdíjba vonult, a légierő hírszerzésének korábbi igazgatója, Dzsamil Haszán is nagy befolyással bír. Ezzel szemben az elnök édesanyjának a családja, a Makhloufok, úgy tűnik, hogy Rami Makhlouf gazdag üzletember, Bassár el-Aszad első unokatestvére az elűzése óta veszített befolyásából. Az évtized során kiépített saját ügyfélköre miatt túlságosan önállónak és befolyásosnak tartott Rami Makhlouf a riválisának, Maher el-Aszadnak köszönheti kegyvesztettségét.
Belső megosztottságán túl a Michel Seurat szociológus[4] kifejezésével „politikaivá vált vallási közösség” megfelel annak, amelyet Ibn Khaldún (1332-1406) magrebi történész a középkorra utalva „asabiyya”-ként, azaz klánként működő szolidáris csoportként definiált, ami szerinte elengedhetetlen a hatalom megértéséhez a középkori arab társadalmakban.[5] Írásai szerint a történelem számos pillanatában, „a hatalom (mulk el-hukm) megszerzésére egy asabiyya politikai-vallási előrejelzést (da'wa) használ fel”.
Háfez el-Aszad ezt a mintát használta fel trónra lépésekor, és az évek során mindig elsődleges fontosságot tulajdonított az államon belül az alavita közösség tagjainak. Cserébe ő és fiai úgy döntöttek, hogy problémás időszakokban, mint például a Muzulmán Testvériség által vezetett 1982-es felkelés idején, nyilvánosan összekötik sorsukat az alavitákéval. Ehhez hasonlóan az elmúlt tíz év során a rezsim megpróbálta meggyőzni őket arról, hogy jövőjük a hatalom fennmaradásától függ, még akkor is, ha ez jelentős emberi veszteségek árán történik. Ugyanakkor Damaszkusz üldözte a ritkán, de időnként azért felbukkanó ellenvéleményt hangoztatókat.[6]
A hatalom megtartása annak ellenére, hogy az alaviták egyértelműen egy demográfiai kisebbségi csoporthoz tartoztak, úgy volt lehetséges, hogy támaszkodott a városi, kereskedelmi és főleg szunnita burzsoáziával kötött szövetségekre is. Azzal, hogy lehetővé tette számukra, hogy gazdagodjanak, és megkönnyítette a klán tagjaival való házasságkötéseket, az el-Aszad családnak sikerült biztosítania a szíriai elit számos hálózatának hűségét. E tekintetben az elnök és Asma Akhras asszony – egy Londonban megismert gazdag szunnita család tagja – házassága, hozzájárult a felekezeten kívüli vezető arculatának kialakításához.
Az apjától örökölt rezsim második pillére a Baasz Párt, amelynek főszerepe van az ideológia alakításában. A párt elvei ötvözik arab nacionalizmust, a szocialista és a világi eszméket: ez ihlette az 1973-ban elfogadott alkotmányt is. Történelmileg az arab világ politikájában a Baasz Párt az 1960-as és 1970-es években játszott központi szerepet. Szíriában a Baasz Párt volt a kötelező út a hatalmi ranglétrán felfelé igyekvők számára. A párt tehát egy elsődleges toborzási és felkészítési hálózatot ad. Annak ellenére, hogy a helyi beágyazottsága az elmúlt két évtizedben csökkent, még mindig fontos társadalmi szerepe van, amit a szakmai szervezetekben, egyesületekben, sőt az egyetemeken és főiskolákon való általános jelenléte is mutat. Április 6-án a Baasz szervezte a Damaszkuszi Egyetem hallgatóinak diplomaosztó ünnepségét.
2011 után a párt mindent megtett a rendszer védelmében. Bár már az első tüntetésektől kezdve célkeresztbe került, többek között 2011 márciusában felgyújtották a párt deraai székházát, a Baasz Párt elfogadta az elnöki irányvonalat, és keményen fellépett az ellenzékkel szemben, akiket sajtóközlemények és szóvivői által elmondott beszédek sorában külföldről finanszírozott terroristáknak nevezett.
Harmadrészt a kormány mindig is támaszkodott a katonai apparátusra. Az elnöki klánnak monopóliuma van a hadsereg és a hírszerzés egyes egységei felett. Így Háfez el-Aszadnak a légierő feletti ellenőrzés tette lehetővé az 1970-es puccsot. Ma a hírszerző szolgálatok (mukhabarat) létfontosságú szerepet játszanak: öt különálló ág[7] alkotja a társadalomban mindenütt jelenlévő biztonsági apparátust, gyakran egymással versenyben, így biztosítva azt az egyensúlyt, amely nem engedi meg, hogy bármelyik kiemelkedő szerepet szerezzen. Amikor 2000-ben apja helyébe lépett, hogy biztosítsa lojalitásukat, Bassár el-Aszad teljesen átalakította a szolgálatokat. 2000 és 2002 között több tucat tanácsadót és magas rangú katonai tisztviselőt bocsátott el, mert nem voltak eléggé elkötelezettek az elnök iránt, vagy túl közel álltak nagybátyjához, Rifaat el-Aszadhoz, aki soha nem is titkolta, hogy ő akarja irányítani az országot. Az elbocsátottak között volt Ali Douba, a katonai hírszerzés 1973 és 2000 között elmozdíthatatlan igazgatója volt. A pozíciót később Assef Chaoukat, az elnök nővérének a férje kapta meg, aki 2012-ben egy öngyilkos merényletben halt meg Damaszkuszban.
Végül Bassár el-Aszad rendszerének negyedik pillére maga az állam, amelyet a sajátjává tett, így az ő elmozdítását célzó minden kísérlet az állam elleni támadásnak felel meg. Ez megmagyarázza, ahogy Michel Seurat rámutatott, hogy a szíriai állam miért jött létre a társadalommal szemben, és miért épült ki állandó védekezésre a társadalom ellenében. Innét ered az elnyomó és erőszakos intézkedések – amelyeket semmilyen korlátozás sem mérsékel – régi hagyománya.[8] Az 1982-es mészárlások Hamában, ahol a felkelők negyedeit a légierő bombázta, vagy a vegyi támadások Ghoutában, Damaszkusz külvárosában 2013-ban és Khan Sheikhounban 2017-ben, olyan események, több más mellett, amelyek felháborították a „nemzetközi közösséget” anélkül, hogy a rezsim meggyengült volna.[9]
A Moszkva és Teherán közötti rivalizálás
Általánosságban elmondható, hogy a szíriai kormány ki tudta használni a társadalom széttagoltságát is. Az atomizáció a család, a szomszédság, a klánok, a közösségek és a vallási csoportok meghatározó szerepét jelenti. Ez a széttagoltság akadályozta meg egy olyan egységes ellenzék kialakulását, amely képes a megosztottságon átívelő összefogásra. A vallási prédikációkban megjelenő politikai témáknak köszönhetően iszlamista csoportok jelentek meg a rendszer alternatívájaként. Az iszlamista csoportok sem voltak azonban egységesek, egyesek közülük a Muzulmán Testvériség tagjai vagy legalábbis hívei voltak, mások inkább a radikális szalafizmushoz, sőt a dzsihadizmushoz[10] álltak közel. Katonai vereségük, valamint a róluk kialakult negatív közvélekedés miatt azonban – különösen az Iszlám Állam Szervezet (OEI) által elkövetett elképesztő bűncselekmények óta – elvesztették, ha nem is teljesen, támogatottságukat. A rendszer folyamatosan tudott támaszkodni a muszlim szélsőségesek ellen kialakult közvéleményre.
Katonai téren az orosz beavatkozás lehetővé tette a kormány számára, hogy ellenőrizze a légteret, és célba vegye a stratégiai fontosságúnak tartott területeken lévő ellenzéki állásokat. A 2015 őszén megkezdett légi hadműveletek kezdetben a fővároshoz közeli régiókat és a Damaszkusz–Homsz tengelyt célozták, majd az állami erők fokozatosan kiszélesítették hatókörüket. A helyszínen a kormányerőket több ezer iráni forradalmi gárdista – különösen az Al-Quds különleges egységből –, a Hezbollah libanoni tagjai és a rezsimhez hű palesztin milicisták támogatják. Kína a maga részéről állítólag több száz nem katonai területen dolgozó oktatót küldött orvosi vagy logisztikai támogatásra.
Cserébe Oroszország amellett, hogy megszerezte a Tartúszban lévő haditengerészeti és a Hmeimimben lévő légi támaszpontot, több szerződést írt alá Damaszkusszal gáz, olaj és foszfát kitermelésére, ez utóbbira kizárólagos jogokat szerzett. Irán számára Bassár el-Aszad győzelme biztonságos folyosót létesített Bejrút és a Földközi-tenger felé, nem is beszélve a kereskedőinek nyújtott kedvezményekről. Az irániak és az oroszok így a mai napig – háborús erőfeszítéseikért cserébe – nem elhanyagolható befolyást élveznek egy olyan állam döntéseire, amely rájuk ruházza külső határainak ellenőrzését. A külső szuverenitás elvesztésével szembesülve Damaszkusz a Moszkva és Teherán közötti növekvő rivalizálásra játszva próbálja fenntartani az irányítást. 2019 óta a katonai vezetésben és a biztonsági szervezetekben a kinevezések megoszlanak az oroszbarátok és az Irán-pártiak között. Ha a vezérkari főnök, Szalim Harba tábornok oroszbarát, Teheránnak van egy közvetítője Mohamed Mahalaval, az elnöki palota biztonsági tanácsadójával és Dzsamil Haszán tábornokkal, a légierő vezetőjével, aki jó viszonyban van az iszlám köztársasággal. Végül, Maher el-Aszad Irán erős szövetségese az elnök közvetlen környezetében.
A külső és belső szinten egyaránt manőverező, az országának az Arab Ligába[11] való újbóli beilleszkedését váró elnöknek nyilvánvalóan nincsenek kétségei rendszere tartósságát illetően. Hogy megmutassák klánjuk dinasztikus ambícióit, ő és felesége máris elkezdték előtérbe tenni legidősebb fiukat, akit Háfeznek hívnak...
A szerző, Adrien Cluzet újságíró
Fordította: Morva Judit
[1] L. Karim Émile Bitar: Guerres par procuration en Syrie [Helyettesítő háborúk Szíriában], Le Monde diplomatique, 2013. június.
[2] Christian Chesnot és Georges Malbrunot: Les Chemins de Damas. Le dossier noir de la relation franco-syrienne [Damaszkuszi ösvények. A francia-szíriai kapcsolatok fekete dossziéja], Robert Laffont, Párizs, 2014.
[3] L. Sabrina Mervin: L’étrange destin des alaouites syriens [A szíriai alaviták különös sorsa], Le Monde diplomatique, 2013. január.
[4] Michel Seurat: Syrie. L’État de barbarie [Szíria. A barbárság állama], Presses universitaires de France, coll. « Proche-Orient », Párizs, 2012.
[5] Ibn Khaldún: Discours sur l’histoire universelle. Al-Muqaddima [Véleménycsere az egyetemes történelemről. Al-Muqaddima], Sindbad, Párizs, 1997.
[6] Georges Malbrunot: Syrie : des Alaouites se distancient du régime de Bachar el-Assad [Szíria: az alaviták elhatárolódnak Bassár el-Aszad rezsimjétől], Le Figaro, Párizs, 2016. április 4.
[7] Katonai biztonság; repülésbiztonság; általános biztonság; a Biztonsági Igazgatóság (korábban Állambiztonság), a korábbi franciaországi általános hírszerzés megfelelője, amely elméletileg a Baasz Párt regionális parancsnokságának jelent; és politikai biztonság az ellenzékiek és a külföldi lakosok számára.
[8] Michel Seurat: im.
[9] L. Emmanuel Haddad: Improbable justice internationale en Syrie [Valószínűtlen nemzetközi igazságszolgáltatás Szíriában], Le Monde diplomatique, 2017. október.
[10] Két konzervatív ága a muszlim vallásnak L. https://hu.wikipedia.org/wiki/Szalafizmus és https://hu.wikipedia.org/wiki/Dzsih%C3%A1d
[11] L. Adlene Mohammedi: Syrie, retour feutré dans la “famille arabe” [Szíria, csendes visszatérés az „arab családba”], Le Monde diplomatique, 2020. június.
.jpg){kind=link}